Tényi Tamás:

Ketté nyit a Másik

„Nem érthetem meg a rejtélyest de mindig tudatomnál maradok a megkettőződésben". Akár a Leples Bitang én is Walt Whitmann mondatát ízlelgetem, mikor lisszaboni erkélyemről egy orvoskongresszus szünetében nekilendülök ennek a szövegnek, régi írásokat, emlékeket, gondolatokat gereblyézve össze, s belemosva pszichiáteri praxisom néhány illeszkedő elemét. A rejtélyes keresése a közös Antonioni-Wenders film kezdő képsorait idézi már napok óta ebben a városban, ahol az évszak meghasad, a jósolható nappali napsütésre és a didergető éjszakára, a moraj ló nappali városra, az emelkedő utcákon éjszaka összekapaszkodó fiatalokra, a Tejo si-mogatására. A jelenben amiben vagyok a most megírandó téma, régi szinte elfelejtett ismerősként tér már csak vissza, valami - szinte mondhatnám -ami már „alig én vagyok", de ami megrajzolja egy lehetséges variációját életem témájának.

Azért is így van ez, mert engem a többszörös személyiség illetve a hasonmásság irodalmi motívuma és pszichiátriája egy különös személyes élmény mentén kezdett el foglalkoztatni.

Az 1980-as évek elején - életem egy tragikus mozzanata után nem is sokkal - II. éves orvostanhallgatóként, nyári ápolási gyakorlatra az Idegklinika Trixler Mátyás adjunktus vezette elmeosztályára kértem magam, ahol segédápolóként dolgoztam. Az egyik beteg, akire képtelen vagyok azóta is ' visszaemlékezni - azt sem tudom fiú volt vagy lány - kölcsönadta John Barth korai regényét, az Út végét, ezt a különös modem amerikai regényt, a mitoterápia és az elmesélésben születő énazonosság teóriáját egy szerelmi háromszögtörténet keretében kibontó könyvét. Gyorsan végigolvastam a könyvet, szinte meg akartam szabadulni tőle, s visszaadtam a betegnek. Jó pár év múlva, már orvosként, mivel érdeklődtem egy fokig a posztmodem próza történései iránt, örömmel vettem meg a Barth könyv új kiadását. Teljesen elfelejtettem hogy hallgatóként már olvastam azt, „új könyvként" vettem kézbe, s most is mohón kezdtem olvasni, hasonlóan ahhoz, ahogy először is tettem azt. A könyv közepén, annál a résznél mikor Homer egy pályaudvaron a „cosmopsis-kór" következtében lebénul illetve emlékezetkiesést él át, hirtelen tisztán és élesen emlékezni kezdtem a könyvre, arra hogy korábban kölcsönkönyvként már olvastam azt. Elkezdett foglalkoztatni Barth-Horner elmélete, a mitoterápia, az a gyógymód, amely lényege, hogy az elmesélésben, az önmagunk és a világ szavasításában a tételezhető végtelen szabadság és lehetőség gyógyíthat, rímelve arra a gyakorlatra ahogy a pszichoanalitikusan orientált interszubjektiv pszichoterápiás praxist- elsősorban skizofrén betegek kezelése kapcsán - azokban az években kollégáimmal / barátaimmal folytattuk. A narráció lehetőségei nyújtotta szabadság és az identitás elmesélhető, s a szavasításban, a történetcsinálásban repre-zentálódó jellege innovatívvá, számtalan variációjúvá varázsolja a praxist, ahogy arra Lacan is rámutatott az Analytic Desire kategóriájában. Másrészt viszont engem - aki nehéz és tragikus sorsú betegeket kezelek - az Út vége lezárása, vagyis Rennie halála az áldoktor végezte abortusz során, azzal a tapasztalatommal szembesített, hogy az önfeledt narratív methodikájú vi-lágcsinálásunk útjának másik oldalán a tettek, cselekvések illetve a mulasztások valósága áll. Az elmesélt én etikáját a megtett vagy az elmulasztott cselekedeteink adják, a saját élet tragikus befejezésének, a másik elhanyagolásának vagy megtámadásának, vagy a megsegítés elmaradásának akciói, reakciói. Meglátásom szerint a narratív, posztmodern Self és identitás -koncepciók bizonyos értelemben jelentős ambivalenciát hordanak a fenti szó - cselekvés dichotómia mentén ki, amely kettősség természetére több jelenkori analitikus iskola is úgy reflektál, hogy a Self akkor válhat harmonikussá a szerveződés és a konfliktusok évtizedei után, ha az a különböző eltérő azonosulások összerendeződéséként képes megjelenni. A hasonmásság, többszörös személyiség, Doppelganger, Double irodalmi és pszicho-pathológiai motívum igazi izgalmát a partikuláris filológiai illetve tünettani jelentőségen túl, számomra ma a fentiek során elemeiben felvillantott terápiaelméleti és metaetikai vonatkozások képezik. A többszörös személyiség, a hasonmás - téboly klinikuma a „felelősen szövegelő" szubjektum tragédiáját mutatja fel, míg az irodalmi művek fiktív valóságában - ahogy arra majd rámutatok - a megkettőzött szereplők intrapszichés és/vagy interszubjektiv diszharmóniák megtestesülései.

Róbert Rogers pszichoanalitikus irodalompszichológiai monográfiájában a Double motívum kapcsán Ottó Ránk és Ernest Jones század eleji munkáira támaszkodva a dekompozició jelentőségét emeli ki, amely szemben a - szintén az álomnyelvből ismert - sűrítéssel, kompozícióval, az intrapszichés reprezentációk hasadását és különböző személyekben valókonkrét megtestesülését jelenti. A Double - motívum hátterében húzódó dekompozicio mélylélektani és klinikai pszichiátriai kontextusát képező vonatkozásokat tekintem a továbbiakban át.

2. Az én mint érzet és szó

Témánk szempontjából nem tűnik haszontalannak, ha a legújabb - az interszubjektivitással kapcsolatos - pszichoanalitikus fejlődés-lélektani diskurzus egy elemére is - röviden bár - de kitérünk. A csecsemő-megfigyeléseken alapuló pszichoanalitikus gondolkodás egyik legjelentősebb hozadéka, hogy a preverbális tapasztalati én - reprezentációknak kiemelt jelentőséget juttat. A csecsemőkutatások eredményei szerint az önmagunk tapasztalása egyrészt egy nyelvileg elérhető tudás azzal kapcsolatban amit tételezünk magunkkal kapcsolatban, másrészt egyfajta nyelven kívüli s soha el nem mondható, un. procedurális ismeret, amely kapcsolatainkban, a Másikkal való interakcióban jelenik meg, amit az Ínterszubjekti vitás perspektívájából Stolorow „prereflektiv tudattalannak" míg a tárgykapcsolat-elméletek szempontjából Chris Bollas „el nem gondolt tudásnak" nevez. Ami vagyok tehát, az egyrészt egy nyelvi természetű önkép, valamint egy cselekvéseimben, a kapcsolati világomban kicselekedett, a folyamatok természetére vonatkozó munkamód. A mi szempontunkból ezen terület azon része izgalmas, hogy bár a prereflektiv tudattalan nem nyelvesíthető abban az értelemben, ahogy az elfojtás által dominált tradicionális tudattalan, azonban a kapcsolati manifesztáció is nyelvi közegű jelentős mértékben, mégha ez a nyelvelés természete szerint nem deskriptív - explorativ hanem innovatív - kreatív dominancíájú is. A prereflektiv tudattalan nyelvi közegben való megjelenését legújabb analitikus terápiaelméleti fejlemények, mint a Boston Process of Change Study Group „találkozás pillanata" koncepciója bontja ki.

Azért fontos ez, mert itt azt a hipotézist vethetjük fel, hogy a szó előtti - melletti tapasztalati önmagam - érzet / az „it was done by myself' értelmében / és a magára refrektáló önmaga parallelitása mellett annak potenciális törése is tételezhető. A Double-motivum vagy az érzet oldaláról torzít, azaz észleletek, sensatiok, percepciók jelentkeznek ahol az én megkettőződik, vagy a narráció területéről jelent be ellenállást, mikor az egyén arról referál, hogy Rajta kívül Mások is Ő. Dániel Stern fejlődés-lélektani elmélete hangsúlyozza a nyelv torzító, valóságmódosító jellegét, miszerint preverbális én - érzeteink először a nyelv elvárásokat, vágyakat és realitásokat torzító funkciója mentén kerülnek összeütközésbe a külvilág realitásával. A teljesség igénye nélkül csak utalni tudunk arra, hogy ezek a legfrissebb fejlődés-lélektani megfigyelések természetesen filozófiatörténeti előzményekkel is bírnak, mint a kínai kozmológia yin-yang felfogása, Platón test-lélek majd Descartes test-tudat dualizmusa vagy Locke felfogása az észlelő tudatról és észlelt tárgyról.

3. Azt én kettőssége a. A lehetséges én és a variációk

Heinz Licheinstein, Martin Heidegger tanítványa, aki azonban Erikson mellett mint a legjelentősebb identitás- elmélettel foglalkozó analitikus elméletíró ismert, a 60-as évek elején vázolta elméletét, amelyben az identitást zenei hasonlattal mint témát vezeti be, amely számos bár nem végtelen számú variációval bír. Életünk témáját imprintingszerű korai hatások és biológiai konstitúciók határozzák meg, míg a variánsok sorsunk lehetőségeire mutatnak rá, azonosulás, maszk és kreatív önmegvalósítás kereszttüzét / vizét idézve. John Barth korai - még posztmodern korszaka előtti - regénye, az Út vége, jól modellálja az önazonosság ezen emergens karakterét illetve a többszörös azonosulások módosító jellegét.

Jacob Horner tanár, felesége Rennie és az újonnan érkező tanártárs, Morgan története a regény, ahol Horner belső bizonytalansága, „cosmopsis-kórja", amely emlékezetkiesésben és periodikus bénulásban jelentkezik, ellentétben áll a véleményeiben, világlátásában magabiztos, de a perverz maszturbátoros magányában megleshető Morgan és a magát / másikat a két férfi erőterében kereső Rennie között. Horner „terápiája" a mitoterápia, a módszer, ahol az önelmesélés lehetőség a belső béke megteremtésére, ahol a mesélés változatai szabadságot, s ahogy erre egzisztenciálista értelmezések rámutatnak magány és szorongás érzését juttatják a főhősnek. A Double-motívum a Barth regény több síkján is megjelenik, a főhős disszociatív, többszörös személyiség problémájában, a mitoterápiás öngyógyítás személyiséget átfestő-átíró módszertanában, s ahogy arra majd később még utalunk, a Horner és Morgan figuráiban megirt un. látens kettősség jelenségében, amikor két - szélső pólust megjelenítő - szereplő egy személy dekompozativ-dekonstruktiv fragmentálását jeleníti meg. A fenti irodalmi illusztrációkban tettenérhető jelenség, a többszörös személyiség, a disszociált, fragmentált én klinikai pszichiátriai vonatkozásaira térek most röviden rá.

b. A trauma ami megoszt. A többszörös személyiség és a disszociáció.

A többszörös személyiség, újabb nevén a disszociatív identitás zavar, az elmúlt két évtized során fokozottan a pszichiátriai kutatás központjába került, mivel világossá vált, hogy abban az esetben ha megfelelő diagnosztikus eszköztárt alkalmazunk, a zavar sokkal gyakoribb mint ahogy azt korábban gondolták. A fokozott érdeklődés másik vonalát az képezi, hogy a trauma pathogenetikus szerepe ismét központivá vált, elsősorban is a gyer-mekkorban-serdülőkorban elszenvedett szexuális abúzus, szexuális és fizikai zaklatás látszik igen veszélyesnek az identitás zavarai, bizonyos személyiségzavarok, az étkezési zavarok és az addikciók vonatkozásában. A többszörös személyiség lényege, hogy a személy két vagy több egymástól független személyiségállapottal bír, amelyek váltakozása, megjelenése az egyén kontrollja nélkül, attól függetlenül jelentkezik. A betegek jelentős részének emlékezetkiesése van valamely személyiségállapotra, de fontos azonban, hogy a többszörös személyiség abortiv, csak bizonyos súlyosságú fokot mutató formája sokkal gyakoribb mint a klasszikus forma, ahol a betegnek két énje van, amelyek teljesen ismeretlenek egymás számára. Az enyhébb formák esetében a betegek bizonyos fokig megélik énjük disszociálódását, részleges emlékeik támadhatnak, jellegzetesen az un. visszavillanások, a ,,flash-back"-ek formájában illetve hogy legalábbis valamilyen kontrollt képesek gyakorolni az autonóm személyiségváltakozások felett.

A többszörös személyiségű, énü személyekkel kapcsolatos leírások már a görög-római mitológiai leírásokban, a Bibliában és más a modern orvostudomány előtti írásokban fellelhetők. Paracelcustól származik a többszörös személyiség első orvosi leírása, majd 1791-ben Eberhardt Gmelin ismertette egy német nőbeteg esetét, akinek két személyisége egyikét egy német parasztasszony a másikat egy francia arisztokrata jelentette. A 19. század elejétől a kettős személyiségek egyre gyakrabban kerültek leírásra az akkori nozografikus pszichopathológiai irodalomban, így például nevezetes az amerikai pszichiátria atyjának, Benjámin Rushnak az 1811 -bői származó leírása, aki már oki magyarázatra is kísérletet tett, miszerint a két agyfélteke közötti egészséges kapcsolódás zavarát tételezte a betegség hátterében. A 20. század kezdeti éveiben a neves francia pszichiáter Píerre Janet és az amerikai Morton Prince és William James foglalkoztak behatóan a témakörrel, Janet volt az aki felvetette a disszociáció szerepét, miszerint valamely trauma hatására a személyiség felosztja önmagát, az egyik rész amely a tudatosságot dominálja nem tud a traumáról, míg a másik őrzi a traumatikus tapasztalatot, s ezen másik disszociált rész megjelenése hisztériás transzállapotokban, elkóborlásban, különböző tüneti kicselekvésekben, un. acting-outokban manifesztálódik. Janet felfogása szerint a pszichés funkciókat idegi energia tartja integráltan, ha az integráció trauma vagy alkati sajátságok miatt, legvalószínűbben a kettő összjátéka kapcsán zavart szenved, egyes tudattartalmak és funkciók leválnak Janet szerint az integrált egészről, és bár nem férhetők hozzá a tudat számára, tovább működnek, így alkotva a disszociatív tünetek. Janet a disszociáció lényegét energetikai zavarban látta. A jelenség nők esetében lényegesen gyakoribb, így 5-ször- 9-szer gyakrabban észlelhető a nőkben, mint férfiakban. Ahogy már utaltunk rá, a jelenség hátterében a trauma a leglényegesebb faktor, amely lehet szexuális zaklatás, természeti katasztrófa, háborús élmények vagy gyermekkorban elszenvedett súlyos szülők általi elhanyagolásé és / vagy fizikai brutalitás. Minél korábban szenvedi el a traumatizált a káros behatást annál mélyebb a zavar, s annál súlyosabbak általában a pszichiátriai következmények, tünetek. A trauma un. pentraumatikus disszociációt eredményez, amely időszak mint trigger szerepel a későbbiekben, azaz a traumatikus eseményhez kapcsolható, azt idéző jelenségek, képek, események, hasonló környezeti jelenségek, gesztusok, egy hasonló szó, egy a szenvedést idéző illat, hangulat, időjárási jelenség bármi más, beindíthatja a disszociációt, s a lehasított, tüneti viselkedést hordozó, megjelenítő személyiségrész megjelenését eredményezi. A disszociáció egy fontos sajátsága, hogy az érzelmek és az indulati kontroll integrációja súlyosan károsodott, amely szélsőséges érzelmi állapotok, reakciók megjelenéséhez vezet a disszociációt kiemelten használó betegek, személyek esetén, így önsértő, öngyilkos gesztusok, étkezéssel kapcsolatos szélsőségek, addiktiv magatartás, alkohol és / vagy kábitószerabúzus, de pánikszerű szorongásos rohamok is gyakran észlelhetők. Hipnózis, narkoexploráció hasznos lehet az ismeretlen személyiségek feltárásában. Ha azonosítható a „gazdaszemélyiség", a terápiás cél az elmaradt integráció elősegítése, a leginkább érett személyiséget kell támogató terápiával segíteni, hogy az éretlen, disszociatív elhárítás oldódjék.

c. „Magamon kívül". Az autoszkópiáról.

Egy valóban ritka pszichiátriai jelenség azonban az autoszkópia, amikor a beteg látja, hallja vagy érzi magát a külvilágban, amely különbözik a később tárgyalandó Capgras- téveszmétől, ahol a beteg úgy érzi hogy ő és a hasonmás különböző személy, míg az autoszkópikus jelenség esetében az egyén önmagát és a külvilágban látott, hallott vagy érzett hasonmást azonosnak véli. Ebben az esetben a betegek is gyakran irreálisnak tartják élményeiket. A jelenség hátterében epilepszia, bizonyos elhelyezkedésű agyvérzések, ritkán skizofrénia gyakrabban hisztéria állhat. Klasszikus példája a jelenségnek Goethe esete aki látta magát lovagolni a mezőn, vagy Maupassant aki hasonmását látta az asztal túloldalán, aki diktálta neki a leírandó sorokat. Autoszkópikus jelenséget mutat be Dosztojevszkij „A hasonmás" című kisregénye is, ahol Goljadkin úr hasonmását látja közlekedni a városban. A hasonmás-motívum autoszkópikus vonatkozásaival foglalkozott irodalomtörténeti diplomadolgozatában a vallomásos líra nagy alakja, a tragikus sorsú Sylvia Plath is. Austoszkópikus tapasztalatai voltak a Freud által is elemzett „Homokember" szerzőjének Hoffmannak is.

3. A megkettó'zött világ. A Capgras-jelenség és a Frégoli-téveszme.

1923-ban francia pszichiáterek, J.M. Capgras és munkatársa számoltak be De Rio Branco asszony, egy krónikus paranoid pszichotikus nőbeteg esetéről, aki azt gondolta, hogy férjét, környezetét és a beteget magát is hasonmással cserélték ki. Egy évvel később Capgras egy másik munkatársával egy skizofrén nőbeteg esetét ismerteti, akinél a páciens apjának hasonmásra cserélésével kapcsolatos téveszméket figyeltek meg. A Capgras-jelenség lényege az éber tudati nívó mellett kialakuló téveszme, hogy a páciens vagy annak életében szereplő személy, ritkábban a beteg számára idegen személy még ritkábban tárgy vagy akár egy város nem „valódi", hanem „hasonmás", „helyettesítő", „utánzat", amely csere, megkettőződés a páciens szerint számára veszélyeket rejt.

A Capgras-téveszme igen izgalmas leírását találjuk a beteg szemszögéből Clifford Beers, az amerikai mentálhigiénés mozgalom megalapítójának önéletrajzában, ahol Beers leírja, hogy testvéreit és barátait hasonmások helyettesítik. Beers esetében a depressziós tünetek megszűntével a téveszme megszűnt. A pszichopathológiai irodalomban eltérő nézetek vannak azzal kapcsolatosan, hogy a Capgras-téveszme esetében milyen mértékben szükséges, hogy valamilyen enyhébb szintű de organikus agyi abnormalitás is fennálljon, vannak akik ezt egyértelműen állítják, mások nem tételezik ezt gyakorinak s főként nem kizárólagosan minden esetben létező oknak. Elfogadott azonban hogy a deperszonalizációs-derealizációs jelenségek -amelyek során a beteg a világot illetve magát idegennek, megváltozottnak, „puszta névnek" érzi - gyakoriak a tünettan hátterében. Egy másik közös jellemző a gondolkodási folyamatok már Lévy-Brühl által leirt regressziója, amely fontos tényező a hasonmás-téboly hátterében, mivel már Lévy-Brühl antropológiája világosan rámutatott arra, hogy a primitív mentalitás szintjén egy személy egyszerre lehet önmaga és egyben valaki más is. A német pszichopathológia nagy iskolateremtője, Leonhard a Capgras-jelenség hátterében az emlékképek extrém konkretizációját emeli ki, amely, szerint a páciens konkretizálja az emlékkép és az aktuális percepció közötti különbséget. Klinikai tapasztalatunk volt, hogy a hasonmás-tébolyban szenvedő betegek gyakran hasonlítgatják az „eredeti" és a „hasonmás" fényképeit, a talált minimális különbségeket „perdöntő" bizonyítékként kezelve.

A hasonmás motívum gyökereit Plautus Amphytrüo című darabjához szokás kapcsolni, amelyben Zeusz felveszi Amphytrüo alakját, míg Hermész a szolgát, Sosiát helyettesíti. A hasonmás gyakran szerepel a középausztráliai bennszülöttek halállal és újjászületéssel kapcsolatos mítoszai között, a hasonmás figurája az emberi kultúra gyökereinél megjelenik, és az emberi élet kezdeti szakaszainál szerepet játszik. Az egyiptomi kultúrában a hasonmás megjelenése a személy halálát jelenti, s Arisztotelész volt az első aki a motívumot szisztematikusan elemezte. Maga a Capgras-jelenség a szépirodalomban egy helyen, Dosztojevszkij Ördögök-jében jelenik meg, ahol egy szereplő egy másik hőssel kapcsolatban azt a gondolatot építi ki, hogy azt egy hasonmás helyettesíti. Marija Tyimofejevna Sztavrogin hitvese, miután Sztavrogin kéri, hogy kapcsolatukról senkinek ne beszéljen, egy újabb látogatás során Sztavrogint azzal vádolja, hogy „hasonmás", aki valami borzalmat követett el a herceggel szemben.

Szemben a Capgras-jelenséggel, ahol a beteg egy a valóságban nem létező különbséget tételez, a Frégoli-téveszme lényege, hogy a beteg ismeretlen személyekben régi ismerősöket azonosít, újonnan költözött szomszédjáról például úgy véli, hogy az valójában régi, több évtizede nem látott szerelme más alakban. A jelenség nevét az olasz színész, Leopoldo Frégoli után kapta, aki híres volt átváltozó-átalakuló képességéről. A tünet skizofrén betegek esetében a leggyakoribb.

4. Az elrejtett többszörösség avagy a látens hasonmás.

Az előadást lekerekítve, végezetül a látens hasonmás fogalmát villantom fel, a fogalmat Róbert Rogerstől kölcsönözve itt, aki bizonyos irodalmi művek szereplőit mint egy pszichológiai egész felbontott, dekompozíció során hasított megjelenítőit fogja fel. Ennek példái lehetnek Othello és Jágo, Macbeth és Lady Macbeth vagy Horner és Morgan Barth Út vége című regényében. A látens hasonmás jelensége lehetőséget nyújt a szerzőnek, hogy intrapszichés konfliktusokat interperszonálisként mutasson fel, Horner és Morgan, akik valójában egy személy két aspektusát mutatják, de elmesélhe-tők és felmutathatok a két figura konfliktuózus relációjaként. A látens hasonmás mint interpretációs lehetőség jelentős kreativ-hermeneutikus potenciált reprezentál a művel dialogizáló szubjektumnak, egy olyan dialógus számára nyújtva így világteremtő nyelvet, amely révén belső, megformál-hatatlan valónk aktualizálódhat.